Stokker József fafaragó, népi iparművész

1959-ben születtem Kaposváron. A faragással legelőször Magyarlukafán, nagyapám munkáin keresztül találkoztam. Kezdeti lépéseimet e területen Ő felügyelte. Később Kaposvárra kerültem, ahol Szőke István fafaragó népi iparművész tanított, és tanít ma is. Pista bácsi volt az aki finomította adigi tudásomat, aki pld. megtanított a domború faragásra, a karcolozás technikai fortéjaira, ill. a motívumtervezés, rajzolás esztétikájára. Folyamatosan jelentkeztem és jelentke- zem ma is kiállításokra, pályázatokra. 1993 óta rendszeresen zsűriztetek. 1995 fordulópont az életemben, megpróbáltam a faragásból megélni. Hivatásos faragóként kezdtem dolgozni saját műhelyemben. 1999-ben megkaptam a népi iparművész címet.

Vallom: a cím kötelez! E kötelezettség alapján a népművészet, ezen bellül Somogy pásztorművészete az az esztétikai, művészi mérce mely alapján vagyok hajlandó munkákat, alkotásokat kiadni a kezem közül. Faragok mindent, de csak ami ebbe az értékrendszerbe belefér. Dísz és lakberendezési tárgyak, hangszerek, fa és csont ékszerek alkotják repertoáromat. Újabban erősen foglalkoztatnak a honfoglaláskori régészeti leletek mintakincsei is. Ezeket próbálom megjeleníteni fában, csonton, faragom és karcolom azokat a motívumokat melyek alapkincsei kultúránknak. Mindezek közül talán leglátványosabb és legbiztosabb kezet kívánó technika a karcolozás, melyet világos fára, csontra vagy szarura érdemes alakalmazni. A fölfényezett felületre egy éles késsel véssük fel a mintát ! Utána a vágatokba valamilyen szinezőanyagot dörzsöljünk, mely a néprajzkutatók megállapításai alapján a pásztorok körében a " kalapkosz " ( kalapzsír ) , vagy a faggyúval kevert korom lehetett. Manapság a pirított dióbelet használjuk, mely fekete, a téglaporral kevert faggyú pedig a vörös színt adja. Persze használhatunk porfestéket is .