Majorné Szabó Ildikó hímestojás festő, népi iparművész

Mindig is alkotó ember voltam. Valamit folyton csinálni kellett a kezemnek. Évekig rajzoltam, fazekasnak tanultam, közben belekóstoltam a népművészet ágaiba. Gyöngyfűzés, csuhézás, tojásfestés, mézes. Nagymamám szerszámait megtalálva kezdtem bele a tojásozásba. Kezdetben csak a minták írása érdekelt, de egyre jobban belemélyedve már a sokféleségükben próbáltam eligazodni, jelentés tartalmukat megérteni. Bár a forma adott, a minták és a színek viszonylag kötöttek, mégis egy-egy mintát végtelen variációban lehet elkészíteni. Főleg dunántúli és erdélyi eredeti minták az alapok, ezeket alakítom át saját magam arculatára.

Folyamatos zsűriztetés után 2009-ben népi iparművész címet, 2010-ben az Élő Népművészet pályázaton ezüst oklevelet kaptam. Nagy öröm készíteni, az elismerések is természetesen, mivel így tudom, hogy jó felé tartok. De a legjobb, amikor azt látom, hogy mások örülnek nekik. A hímesek nem mindennapi használati tárgyak, egy évben csak néhány napon kapnak szerepet. De a népi kultúránk részei. Azon iparkodok, hogy fennmaradjon sokáig. Akit csak tudok, „megfertőzök"vele, mert a hagyományok csak akkor élnek tovább, ha nem csak „művészek", hanem sokan művelik. Buzdítok mindenkit, hogy próbálja ki, csinálja. Sokan kedvüket vesztik, mert nem lesz „olyan szép". Nem az a fontos, hogy műalkotások szülessenek, hanem az, hogy megismerjük az alkotás örömét. Ha találunk hozzá barátokat, együtt készülhetünk az Ünnepre, hímesekkel, mézesekkel, a múltbéli hagyományunk máris élő lesz, és ha sikerül gyerekeket is bevonni, akkor talán a jövőben is élni fog.